"Kirepül a fészekből" - Serdülőkori leválás a szülők szempontjából

Szülőként nehéz lehet megélni, amikor kamasz gyermekünk elkezd leválni, eltávolodik tőlünk, már nem velünk osztja meg a problémáit-örömeit, nem a szülői tanácsokra, gondoskodásra ácsingózik, hanem a kortársak felé fordul, a barátok, a párkapcsolat válik számára fontossá, és egyre önállóbban próbálgatja a szárnyait.

Művészetterápia során is, a hétköznapi életünkben is gyakran használjuk a kirepülés, szárnypróbálgatás szimbolikáját a kamaszkori, fiatal felnőttkori leválásra, és e szimbolika mentén jött létre az üres fészek szindróma fogalma is. Ilyenkor a szülői feladatok minimalizálódnak, kikerül a gyerek a fókuszból, amely egy üres helyzetet eredményez. Hiszen éveken át szülői feladat a gyermekről való gondoskodás, figyelem. Ugyan van ebben fokozatosság, hiszen a babakori szimbiózistól kezdve egyre önállóbb a gyermek, ahogy nő, egyre több mindent képes egyedül megoldani, tizenéves korban mégis markánsabb, viharosabb ez az eltávolodás, mely a serdülő részéről az egyre kevesebb együtt töltött idő igényével is párosul. Egyszülős családokban ez az anya vagy az apa egyedüllétével jár, kétszülős családokban pedig sokszor párkapcsolati krízist eredményez, hiszen felmerül a kérdés, hogy az üres fészket meg tudja-e tölteni újra a párkapcsolat érzelmekkel, együtt töltött idővel, egymás felé fordulással, vagy ilyenkor történik meg a szembesülés, hogy a gyerekről való gondoskodáson túl a fészekkel együtt kiürült a kapcsolat is. Sokszor a fiatal leválása a szülőkről időben egybe esik az életközepi válsággal (midlife krízis), mely egy külön bejegyzést érdemel majd a téma sokrétűsége okán.

Most kanyarodjunk vissza a serdülőkori leváláshoz, hogy miként élheti meg azt a szülő. Érzések szintjén gyakran megjelenik az üresség, a feleslegesség érzése, de gyakori az aggódás a gyerekért, vajon képes-e önállóan jó döntéseket hozni, boldogulni az élet viharaiban. Az alkalmasság-alkalmatlanság dilemmája is felmerülhet, hogy szülőként mennyire tudott az anya vagy az apa megfelelő értékeket, "muníciót" átadni, elég jó szülők voltak-e.

A művészetterápia ágai közül az irodalomterápia (biblioterápia) áll a legközelebb hozzám, nagyon szeretem a verseket, mert röviden, lényegretörően képesek érzelmeket kifejezni. A témához kapcsolódva álljon itt egy számomra kedves vers.

Ornella Fiorini: Lányomnak (Fordította: Erdős Olga)

Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzdd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted.

Vers forrása: https://versmindennapra.blogspot.com/2018/07/ornella-fiorini-lanyomnak.html

Székely Zsuzsanna művészetterapeuta

Egyéni művészetterápiás tanácsadásra IDE kattintva jelentkezhetnek felnőttek és 15 év feletti fiatalok.

A kép illusztráció. Forrás: Scott Webb.